Váradi Andor: Karbon kor a Viktória-házban

Fiatal koromban rövid ideig még fűtő is voltam az egyetemi füvészkertben. A kazánok, melyekkel dolgoznom kellett, akkor még szenes kazánok voltak, táplálásuk nehéz és piszkos munka volt, hát nem állíthatom, hogy különösebben szerettem volna. Mégis, ennek a munkának is voltak feledhetetlen pillanatai. Késő délutánonként bezárt a kert, az utolsó látogató is elment, és az utolsó dolgozó után is bezárta a portás a kert kapuját. Ilyenkor egyedül voltam a világ minden növényével a sarkoktól az egyenlítőig. Sétáltam a kertben, végigjártam a növényházakat, – ami hivatali kötelességem is volt – ellenőrizni, megfelelő-e a hőfok. Meghitt közelségbe kerültem a növényekkel, megsimogattam a lágy leveleket, megtapogattam a törzseket, megszaglásztam a virágokat. Szerettem egyedül lenni a kertben, a kollégáknak nem volt nehéz rávenni ügyelet elcserélésekre, ha valami ok miatt nem szívesen jöttek volna be ünnepnapon. Így adódott, hogy egy összevont karácsonyi és újévi ügyelet alkalmával, mikor is szokatlanul havas, fagyos év vége volt, négy napon át, éjjel-nappal én fűtöttem. Tulajdonképpen nem voltam egészen egyedül, a fűtők unalmas óráikban a kert kóbor macskáit etették, így mikor körbe jártunk, mindig kísért néhány dörgölődző, kedves jószág.


Akkoriban több különálló üvegház volt a kertben, mindegyik alatt egy kazánházzal. Még az enyhébb nappali órákban is két-három óránként körbe kellett járnom ezeket a kazánokat, ha nem akartam, hogy kialudjon valamelyik, és a kényes trópusi növények megfázzanak. Ebből következően négy napon át 2-3 óránál többet nem alhattam egyfolytában, így a nagyon hosszúra sikerült ügyelet utolsó napjaiban már csak kóvályogtam a behavazott kerti utakon. Mindig volt nálam egy csörgőóra, ami éppenhogy befért a pufajkám zsebébe, de hasznos volt, mert az ember még nappal is elaludt, ha egy meleg üvegházban leült. Szóval néha fárasztó volt, de mégis volt e pár napban egy üdítő elfoglaltságom.


Jó minőségű, csillogó feketeszenet kaptunk ekkor – azt mondták, valahonnan Lengyelországból jött –, amiben rendszeresen találtam gyanús lenyomatokat a széndarabok között. Többnyire megszenesedett faszilánkoknak, törzs vagy ágdaraboknak tűntek, de néha levélszerű képletek is felsejlettek a rögökön. Kicsit vontatottan telt a szénnel a kazán gyomra, mert ahányszor valami érdekes formát találtam, letettem a lapátot, és átvizsgáltam a szenet.


Egyik éjszaka, a már akkor is több mint százéves Viktória-ház füstös kazánházának félhomályában forgattam, vizsgáltam a szenet, még nagyítóval is megnéztem a karbon kori növények 300 millió éves maradványait. Az alakzatok a kazánból kicsapó, sárgás fényben sejtelmes életre keltek. Nem éreztem a széndarabokat élettelen köveknek, hanem inkább a múlt mérhetetlen távolából kísértő növényi szellemeknek, melyek susogva mesélik, hogy valaha óriás fák voltak ezred éves korral, a szélben hajladozó lombtengerrel, benne állatok légióival. Kúszó páfrányokról meséltek, melyek az óriás zsurlófák törzsére kapaszkodnak, szeldelt, csipkés, lélegző zöld levelekről melyek talán egy füstölgő vulkán vészjósló árnyékában nőttek. Rövid növényi életekről szólt a történet és a mocsárról, melybe végül belevesztek.
Fehéren izzott a szén a tűztérben, kékes lángok táncoltak rajta, a százéves kazánház elfeketedett falaira sejtelmes fényalakzatokat festve, fekete ágyukban pedig mintha hosszú álmukból ébredeztek volna a csipkés páfránylevelek.
Százmillió éveken merengve néha hangokat is hallottam, a bugyborékoló mocsárgázt, merev rovarszárnyak zizegését vagy csobbanó farokcsapásokat. De erre már nem vennék mérget, négy nap álmatlan ügyelete után.


Az utolsó lapát szenet is a kazánba dobtam, a nyitott ajtón át fojtó füst árasztotta el a kis kazánházat, pont olyan, gondoltam, mint amilyen ezeket a növényeket lepte be, mikor a vulkán kitört, és füsttel, gázzal, porral temette be meleg mocsárvilágukat. Ők nem menekülhettek, én azonban sietve bezártam a kazán ajtaját. Meleg sötétség borult a pincére. A meredek vaslépcsőn felbotorkálva a Viktória ház párás melegébe jutottam. A fagyba dermedt nyolcadik kerületi éjszakában egy falatka trópus. Visszhangosan csobbantak a tetőről lehulló vízcseppek az óriás vízirózsa langyos medencéjében, széles, kerek növénylevelek terpeszkedtek a vízen, a párás üvegen át derengő decemberi hold fényében. Leültem a padra, óvatosságból az órámat magam mellé tettem, és míg a langy melegben a különleges levelek sötét sziluettjeit bámultam, arra gondoltam, hogy három méterrel lejjebb talán ezeknek a növényeknek valamelyik egyenes ági ősét láttam.


Elengedtem magam az enyhe trópusi világban, a lábamhoz dörgölődzött egy hangtalan selymes test, - úgy látszik beslisszant velem a macska - és lassan, észrevétlenül elszállt belőlem minden fáradtság. Könnyűnek, majdnem súlytalannak éreztem magam, ruganyos járással sétáltam körbe a nagy medencét, és furcsa mód észre sem vettem, hogy a hold fénye már inkább a trópusi párából felkelő nap bágyadt vörhenyébe váltott át. Mint ahogy az sem keltette bennem a legkisebb gyanút sem, hogy a nagymedence beton falai eltűntek, a Viktória peremes levelei helyett soha nem látott szeldelt és kerek levélformák úsztak a víz felszínén, mintha valamiféle ős-tündérrózsa levelek lennének. A medence fala azonban csak a túloldalon tűnt el, előttem megvolt, és ott, ahol máskor pandánuszok, a léggyökeres csavarpálmák álltak a vízben, most elágazó, rost fedte törzsekről hajlottak a nehéz páfránylevelek, némelyik belelógva a meleg vízbe. Rengeteg ismeretlen növény dugta ki levelét a párákat gőzölgő medencéből, szeldelt csipkeszerű levelek, vastag szárak örvökben növő tűszerű levél emeletekkel, olyan növényformák, amiket csak fosszíliákról ismer az ember. A víz alatt sűrű hálózata nőtt a különféle gyöktörzseknek és molyhos gyökereknek, és köztük gyanús mozgásokat láttam. A vízbe nyúltam, próbáltam megérinteni az egyik lényt, de az egy rándulással eliramodott a mocsárba. Ijedten kaptam ki a kezem, mert az állat érintése kemény volt és érdes. Ámulva néztem körül és meglepetés nélkül állapítottam meg, hogy ez a Karbon világa, a Viktória-ház pedig már nem a régi, a karbon kor akvárium házává változott.


Egyre jobban érdekelt a dolog. Fülemben, különös módon, távoli tenger morajlása zúgott, én pedig súlytalan könnyedséggel körbejártam a parttalan medencét, és végignéztem a mellette sorakozó akváriumokat és paludáriumokat.
Csodás változásokon mentek át ezek a beton akváriumok. Még nem is olyan régen sötétek, unalmasak voltak, beton anyaguk miatt lehetetlen volt őket szépen berendezni. Most azonban csak ámultam, és elismeréssel adóztam Sárszenti úrnak (ekkoriban ő volt a Viktória házat gondozó kertész technikus) az akvárium berendezés e páratlan bravúrjáért.
Az elsőből, már messzebbről is, feltűnően vidám napfény szűrődött ki. Közeledtem a csábító fényhez. Az akváriumokra most futó páfrányok vékony gyöktörzsei kapaszkodtak, sűrű levélfüggöny takarta el a szürke betont és a levelektől szegélyezett üvegfalon túl ott villódzott a napfényben fürdő víz alatti mocsárvilág.


Enyhe áramlás fodrozta a víz felszínét, a hullámfodrok fénypásztákat táncoltattak a fehér homokon, és vibráltak az aljzatot borító sűrű növényzeten. Csodálatos aranyló zöld színe volt annak az örvös levelű, 15-20 cm magas növénykének, melynek gyepe az akvárium alját beterítette, száraival a fehér homokban kúszott, arról törtek fel dúsan leveles hajtásai. Az akvárium közepe felé egyre kisebbek voltak a hajtások, de a szélek felé már helyenként kinőttek a vízből. A vízből kiemelkedő hajtások enyhén hajladoztak a vízáramban, némelyik tetején már tojás alakú spóratartók nőttek. A beton keret és az akvárium vízszintje között volt egy kis rés, - talán két-három centivel volt lejjebb a vízszint - ezen át láttam a víz fölötti részeket. Furcsa volt ez egy akváriumnál, hát oda dugtam az orromat, hadd látom, mi van ott még. A lengedező zsurlószárak között a víz fölött káprázatos tájra láttam rá. Sűrű páfrányerdőn át vágott utat magának egy széles patak, bedőlt törzsek, moha és kapaszkodó növény lepte sziklák közt folyt, zúgott a vize. Egy régóta vízbe zuhant Sigillária törzs közepét már kirohasztotta az idő, meg a patak vize. Két szikla közé szorult a pikkelyes cső, az egyik végén befolyt, a másikon kifolyt a víz. A kifolyó oldalon a törzs sötétjében két fekete szempár csillogott. Nem tudtam kivenni, miféle jószág lehet, de az már világos, hogy az akváriumban állatok is élnek.


Az erős sodrás tisztára mosta a patak medrét, de a szélében kis öblökben lassan folydogált, ahol mindenhol dúsan nőtt a vízparti vegetáció. Az én akváriumom is egy ilyen öbölben volt, de azért tisztán láttam, hogy távolabb egy hatalmas vízesésen folyik át a patak vize. A réteges sziklák párkányain számtalanszor szétporladt a víz, állandó permettel terítve be a környező növényeket. De micsoda növényeket? A mélyzöld leveleknek ez a tobzódása nagyon ismerős volt számomra. A kert páfrányházában láttam ilyen gazdagságát a formáknak és a színeknek. Az a ház szintén nagyon régi építésű, legalább százéves üvegház volt, mélyen lesüllyesztve a földbe, így a falait vastagon lepték be a kertészek által telepített legkülönfélébb páfrányok. Párás, csöpögős, igazi ősvilág volt ez a ház, pár méterre a Viktória háztól. Belefeledkeztem a látványba, a hegyes végű páfrányleveleken csöpögő víz látványába, a különös dús moha párnákba, melyekben páfrányok és zsurlók gyökerei kúsztak. Zöld, zöld, zöld, minden mennyiségben. A mélyzöldtől a
fakózöldig, a vastag zöldtől a leheletvékony zöld hártyáig, ragyogó, tompa, bronzos, de csak zöld. Nem voltak tarka, színes levelek, amelyek hasonló őserdőkben olyan megszokottak, és nem virított egyetlen virág sem az erdőben, sem a sziklafalon.


Közelebb akartam férkőzni ehhez a szépséges sziklafalhoz, de aztán ráeszméltem a dolog nevetséges voltára, hiszen én az üvegfal ezen oldalán vagyok. Nagy sóhajjal még egy utolsó pillantást vetettem az akváriumra, az oxigén cseppeket eregető, aranyló, víz alatti zsurlómezőre. Ekkor vettem észre, hogy víz alól is lehet látni azt a Sigillaria törzset, amit az előbb láttam. Innen nézve a pikkelyes törzs valami vízbe fúlt, bőrvértes tatár harcos benyomását keltette, de az üreg sötétjében megcsillanó szempár baljós akváriumi dekorációvá tette a törzset. Sok halféle úszkált az oxigéncseppeket eregető zsurlómező felett, különös, ismeretlen, kisebb nagyobb vízi lények. Némelyikről meg tudtam állapítani, hogy nem halak, hanem kétéltűek lárvái, de többségük sokkal fürgébb volt, mint ahogy én ismertem az ebihalakat. Egy elfoglalt csapat a homokot rostálta, majd mikor a zsurlómezőhöz értek a növényeken folytatták a szorgos tisztogatást. 5-6 centis, arányos, színes jószágok voltak, aranysárga testüket kékes úszó szegélyezte, pirosas fejükön két szénfekete szemecskével. Bojtos kopoltyújuk élénkpiros volt, mikor sebesebben úsztak, a testükhöz lapult. Mikor úsztak, nagyon összetartott a csapat, de most megszállták a vén Sigillária törzset, és szétszéledtek a környékén. A törzsben megbúvó állat hirtelen kisiklott rejtekéből. Ronda, béka fejű, gőte testű, rücskös bőrű, fekete szörny volt. Szinte kényelmesen rávetette magát az egyik kis állatra, aztán ügyesen még vagy hármat beszippantott, mire azok észbe kaptak és szétrebbentek a zsurlómező sűrűjébe.
Na, ennek nem fog örülni Sárszenti Úr – gondoltam – de hát minek rakott egy ilyen bestiát a kishalakhoz!
A veszteségen bosszankodva a következő akváriumhoz indultam. Erre még sűrűbben kapaszkodtak a páfrányok, úgy kellett széthajtogatnom őket, hogy közel férjek az akváriumhoz. A második akváriumból nem áradt a nap fénye. Mély, árnyékos vízbe láttam, csak itt-ott szökött be a nap egy-egy sugara, éles fénypásztákat lövellve a tőzeges víz mélyébe. Hatalmas fatörzsek álltak őrt az akvárium közepén viruló vízi tisztás felett. A vízben egy hínárszerű, örvös levelű növény, a Sphenophyllum sűrűje uralkodott. A levélörvökön nem szálas levélkék ültek, hanem 6-8, széles, szálkás végű levél. A hajtásai ennek is egy, az iszapban kúszó szárból nőttek ki, akárcsak a zsurlónak az előző akváriumban, ezek idővel elérték a felszínt, és elhajolva, vízen úszó leveleket hozva egy darabig ott nőttek, majd végeik egyenesen kinőve a vízből, spóratartókat neveltek. Ugyanolyan zsurlóféle lehet, mint az előző – gondoltam – mégis mennyire más atmoszférát teremt. Olyan sűrűn nőtt, hogy alig hagyott helyet más növénynek. Hínártömege belepte a páfrányfák elpusztult és vízbe pottyant nagy leveleit, ragyogó zölddel takarva a mocsár fenekének ezredéves növénytemetőjét. Az egyik fekete szár megmozdult, lassú kígyózó mozgással felúszott a felszínre, orrlyukait kidugva vett egy rövid lélegzetet. De ismerős ez a jószág!


Hát persze, ez egy afrikai tüdőshal, mormogtam magamban, és próbáltam jobban megnézni, mert azért valamennyire más volt, mint amit én ismertem. De már nem volt rá alkalmam, mert a hal lassan tekergőzve beúszott a Sphenophyllum sűrűjébe. Ez az erdei mocsár ugyan sejtelmes volt, de élettelenebb, mint az előző akvárium, állapítottam meg. Kerestem-kutattam szememmel, de semmi mozgást nem láttam. Már épp tovább akartam lépni a következő akváriumhoz, mikor egyszer csak megmozdult valami. Pont az orom előtt az akvárium közepén. Egy hatalmas fej tűnt fel először, kétoldalt nagy, összetett szemekkel, aztán a teste is formát öltött a növényi törmelék barnás kuszasága között. Pont úgy néz ki, mint egy szitakötőlárva, de a méretei kolosszálisak: a fejétől a farkáig vagy 60 centi volt, széles, tömött potrohhal. Úr Isten! Ez lehet a Meganeura, a karbon kori óriás szitakötő lárvája? Mit ehet egy ilyen óriás? Gyanakodva kérdeztem magamtól, és főleg, mivel fogja meg? Ha ez az, aminek látszik, akkor hatalmas előre lökhető szájszervük van, amin karmok ülnek a zsákmány megragadására. Most már azt is láttam. Az állat megmozdult, és lassan kimászott a törmelék közül. Kétségtelenül impozáns látvány volt egy ekkora rovarlárva, de akkora, hogy szájszervével talán még a csuklómra is rá tudna fogni. Hideg tekintetű gyilkosnak láttam, nem lehet tudni, ezernyi pont szemével éppen hova néz. Valószínűleg mindenhova. Képtelenség elbújni előle! Lassan haladt a Sphenophyllum bozót felé, pont arra, amerre a tüdőshal eltűnt a sűrűben. – Ez a féreg a tüdőshalra vadászik! – Próbáltam kocogtatni az akvárium üvegét, hogy szándékától eltérítsem, de hiába. Szinte pánikba estem, hiszen a tüdőshalnak meg kell érnie a holocént, ez a dög meg pár millió év múlva úgyis kipusztul. Minden hiába, a lárva lassan eltűnt a Sphenophyllum zöld függönye mögött. Nem akartam látni a bontakozó dráma kifejletét, gyáván továbbléptem a paludáriumok felé.


Furcsa volt ez a Karbonba süllyedt Viktória ház, egészen álomszerű. Sok minden egészen kiesett a memóriámból. Talán még el is aludtam. Azt sem tudom, hogy kerültem a paludáriumokhoz.
Miközben a paludáriumok mocsárvilágát bámultam a nagymedence beton falának támaszkodva, még mindig az előző jelenet nyomasztott, talán ezért nem vettem észre, hogy a mögöttem, a medence gőzölgő mocsarában egy hatalmas lény úszik felém. Hangtalanul siklott a víz felszínén, mint a krokodil, csak mikor közel ért, akkor jutott a fülembe farkának egy halk csobbanása. Hátrafordultam, és meghűlt ereimben a vér. Egy Mastodonsaurus dülledt, gonosz szemeivel néztem szembe.
Szó sem volt semmiféle tudatosságról, izmaimat ugyanazok az ősi ösztönök mozgatták, ami ezeket a karbon kori kétéltűeket is, mikor egy ugrással a paludáriumba ugrottam. Így a Mastodonsaurus és köztem, az út 1 méteres árka volt. Talán ezen nem tud átjönni.
Feldúlt az eset. Én dániókra, mollikra, vitorláshalakra emlékeztem a nagymedencében, erre valaki betelepítette ezt az ormótlan, veszélyes szörnyet, méltatlankodtam. Még jó, hogy senkinek nem lett baja. Mindenesetre a paludárium bokáig érő vízében cuppogva igyekeztem minél messzebbre kerülni a veszélyes állattól.


Borzasztó kényelmetlen volt a járás a mocsárban. Süppedve, billegve, megbotolva, érdes, szúrós növényekben kapaszkodva igyekeztem kikecmeregni belőle. Úgy láttam, az egyik domb nincs már messze, szárazabb talaján csodás, egzotikus erdő virult. Üstökös fák, páfrányfák, zsurlófák, cikász-szerű ősnyitvatermők méregzöld lombtengere kecsegtetett egy kis szárazabb nyugalommal. De addig még van vagy száz méter. A sarat dagasztva egy furcsa helyhez értem. Itt egy kúszó páfrányféleség nagy területet lepett be. Mindenre ránőttek az indái, az alatta lévő növényekre támaszkodva szőnyegszerűen beterítette a területet. Valahonnan a szőnyegen túlról különös neszek ütötték meg a fülem: csobbanás, csámcsogás, monoton zúgás és időnként olyan surrogás, mintha valaki kaszálna. Nevetséges – gondoltam – ki kaszálna a Viktória ház paludáriumában, a karbon korban, és munkaidő után? Érdekes módon ez a nyakatekert logika teljesen kielégített, és folytatni akartam küszködésemet a szárazulat felé. De a kíváncsiság, mint valami gonosz hekker, lassan átvette az irányítást az agyam felett.


Egyre csak a hangok irányába néztem, noha az eszem azt mondta: minél előbb a szárazra. Aztán megláttam egy fa kidőlt törzsét, ami mostanában zuhanhatott a páfrányszőnyegre, és kényelmes utat biztosított a páfrányszövedéken át. Rámásztam, és óvatosan egyensúlyozva elindultam a hang irányába.
Nagy, alaktalan testet láttam messziről, csak ahogy közeledtem, tudtam kivenni a mozgalmas képet. Egy óriási állat teteme feküdt a mocsár vizében, rajta mérhetetlen sok rovarral és repülő ízeltlábúval. Felhőkben zsongtak körülötte a kétszárnyú, négyszárnyú, sőt három pár szárnnyal repülő rovarok, melyek vadul kergették egymást a levegőben, majd letelepedtek a dögre, és a szárnyatlan rokonaikkal együtt mohón rágták a bomló húst. Gullivernek éreztem magam az óriások földjén, a milliónyi apró rovar mellett hatalmas százlábú-szerűségek aprították a tetemet. Némelyikük hossza két métert is elért, de a repülő lények közt is bőségesen volt 40-50 centi széles példány. A levegő zengett a hatalmas szárnyak rezgésétől.
A tetem egy hatalmas kétéltűé lehetett, már amennyire ki tudtam venni, mert a fele egy nemrég lezúdult eső hordalékával volt vastagon befedve, a földből kint lévő rész pedig már erősen fogyott. De nem csak a rovarok munkája miatt. A hordalék puha anyagából sötét testű óriás giliszták bújtak elő és nagy falatokat szakítottak ki maguknak. Alaposabban megnézve láttam, hogy ezek nem lehetnek giliszták, nem csak a két, három méteres hosszuk miatt, hanem mert szájuk volt és két apró alig észrevehető szemük. A testük alsó és felső része, valamint a fejük pedig kemény csont vagy szaru lemezekkel volt védve. Mint kiderült szükségük is volt rá. A tetem körül ugyanis vagy 4-5 nagy fejű óriás gőtére emlékeztető dögevő is serénykedett, melyek időnként az óriás gilisztákra is ráharaptak. Ilyenkor azok veszettül tekergőzni és csapkodni kezdtek kemény páncélos testükkel, ami a nagyra hízott gőtéket gyorsan észre térítette. De sem ezek, sem azok nem lehettek biztonságban a Mastodonsaurustól, amelyik idomtalan nagy álkapcsaival óriási falatokra csattant rá, majd fejét ide-oda rántva, farkával a mocsár növényeit kaszálva tépte a dögöt. Most láttam csak milyen veszélyben voltam a Viktória medence partján.


Undorító volt a dögevők mocskos bűzös serénykedése, de bűzt egyáltalán nem éreztem. És talán mondanom sem kell, ez sem gondolkodtatott el. Gyorsan a domb felé vettem az irányt.
Jól esett megpihenni a szárazon, kicsit elegem volt már a ragadós fekete sárból és a dögevőkből. Az ősi fák laza árnyékában lefeküdtem a selymes páfrány gyepre – remélve, hogy itt nem fúrnak alattam óriás giliszták – így végre szemügyre vethettem a tájat.
A dombról káprázatos kilátás nyílt. A mocsárvilágot tápláló folyó itt ömlött a tengerbe, sok ágra bomolva, számtalan szigetet képezve. Az egyik közeli szigeten az áramló víz tiszta fehér homokot halmozott fel, a fehér homokon pedig sötét testek feküdtek. Hosszú, gyíkszerű testek voltak, csenevésznek tűnő lábaikat szétvetve napoztak. Különös fejformájú szörnyek: koponyájuk széles háromszöget formázott, rajta két kiguvadó apró szemmel. A kemény, csontosnak tűnő koponya két széle messze túlnyúlt a testükön. Teljesen érthetetlen funkciójú fejforma. A hét-tízfős csoport egy percig sem élvezte nyugodtan a nap melegét, állandó összetűzések alakultak ki, amikor is fejükkel vadul jobbra-balra ütve igyekeztek a legközelebbi fajtársaikat a terület elhagyására kényszeríteni. Ha szemben álltak egymással, koponyáik tompán puffantak az egymásnak osztott ütésektől, de leginkább egymás oldalát célozták. A kisebbek, vagy a gyengébbek végül csenevész lábaikkal tekerve, de főleg erős farok csapásokkal a vízbe menekültek. Sokáig azonban egy győztes sem élvezhette megnyert területét, mert időről időre újabb szempárok tűntek fel a vízben, és kígyózó farkuktól hajtva a homoksziget felé közeledtek.


Talán ez, a területvédelem lehet ennek a különös fejformának az értelme? Talán a táplálék keresésében is hasznát veszik, mikor a víz alatt a puha aljzaton így, csapkodva fúrják be fejüket a homokba valamiféle zsákmányt keresve?
Trópusi nap fényében fürdött a táj, a különös lombú erdők, a gőzölgő mocsarak, a zöld szigetek és a szikrázó kék tenger. Ez lehet a Tethys-tenger, találgattam. És valahol ott a végtelen kékség mélyén szunnyad az én hazám, a még nevet sem kapott Magyarország? Hány évmillió hordalékát kell még elnyelni ennek a tengernek, mire kiemelkedik a vízből? A széles tengeröböl túloldalán magas, kúpos tetejű hegyek vesztek a távol kékjébe. A variszkuszi hegység egy vonulata lehet, morfondíroztam. Most még fiatal, éles gerincű, égre törő hegység, de évmilliók múlva lekopik, megőrli az idő, és lesüllyed a földköpenybe. A hegyvonulat legközelebbi csúcsán fekete füstfelhő emelkedett a magasba.
Ártalmatlan pipálásnak tűnt a látvány, talán évszázadok óta leng a táj fölött ez a füst zászló, hitegettem magam, úgy, hogy elandalodva gyönyörködtem tovább a tájban.


Dübörgés és enyhe rázkódás térített magamhoz. A füst kezdte beborítani az egész gyönyörű vidéket, a feketeségbe burkolódzó hegyen izzó láva tűzijátékát láttam és cikázó villámokat. Jó lesz minél előbb hazajutni, gondoltam, de az út az annyira utált mocsáron át vezetett. Nem volt mit tenni, ismét bele kellett gázolnom a vízbe.
A vulkán morajlása egyre erősödött. Heves robbanások rázták meg a vidéket, a kráterből felszálló fekete füst és hamu lassan kezdte éjszakába borítani a paradicsomot. Sietősre vettem a dolgot, igyekeztem a mocsárból valami szilárd talajra jutni, ahol aztán futhatok a közelgő hamuár elől. A síkos gyökereken azonban állandóan megcsúsztam, már többet voltam a sárban, mint talpon. Zihálva, izzadva rohantam volna, de a fekete sár és a kusza növénytömeg alig engedett.
A vulkán dübörgése furcsa, berregő hanggá erősödött, miközben erőmből kifogyva végképp a mélybe csúsztam. Láttam magam, amint lemerülök a mocsár fenekére, és rám rakódik több millió év hordaléka. A vízben szétterülő kezemen egy érdes nyelv nedvességét éreztem…
Ijedten pattantam fel a padról. A macska, amelyik álmomban mellém telepedett, nagyot ugorva menekült az akvárium-sorok alá. Az ébresztőórám veszettül csörgött, mérgemben akkorát csaptam rá, hogy attól féltem, többé nem is szólal meg.


Néma csend borult a Viktória-házra. A hideg tetőüvegeken nagy vízcseppek híztak, egyikük tompa puffanással esett a Viktória peremes levelére. Mintha ágyú dörrent volna az ősvilági csendben. Megtöröltem fáradt szemeimet: gyerünk, várnak a kazánok. A vasajtó csattanva csukódott be utánam.
A Viktória-ház magára maradt vízi világában egy síkos testű szalamandra mászott ki a nagy medence beton peremére. Fejét lassan jobbra-balra forgatta, hallhatta a hóban roppanva távolodó lépteimet…, de nem értett belőle semmit.


***

 

Forrás: a Gödi Vizinövénykertészet weboldala